Most, hogy már őszül a szakállam,
elmondom azt, amit találtam
képzeld, a macskának száz ezer
szeme van vetve rám, míg hever
magában a langyos melegben;
képzeld el, mennyire szerettem
szaladni, amíg a lábamat
nem húzta fájdalomáradat;
mennyire láttam, hogy mennyire ömlesz,
hogy bármikor rád nézek, mindegyre több lesz
s úgy amint a virág, úgy hullt el az élet.
Nézem a fent maradt semmiseséget.
Nézem, hogy károg el az égen pár madár.
Nézem, hogy múlik el, ami volt, hogyha már
nem vagyok, legalább éljek.
Szememet szegezve messzireségnek.
Lábamat abba a világba megvetve,
mi lenne ha akárki, akár te, szeretne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.