És akkor ott, akkor egy perc alatt
odabújt mindegyik pillanat,
s mint fény suhan, valahogy minden áll,
akármit akár hogy mondanál
megtörött akkor a világnak a rendje,
s mit magára tekintő cseppnyi kelengye
lepedőt terített odakint fönt az ég.
Nem tudom, nem hiszem, mintha rég
lett volna ennek a világnak értelme.
Itt ülök egyedül, s nem tudom, mér' kellne
hinnem hogy van miért élni még.
Minden, mint bármi, oly semmiség.
Minden, mit bármi, már csak dalok.
S ha így marad, ameddig meghalok,
s annyi sem lesz mint a pillanat,
mi akkor ott, melletted, ott maradt,
annyi se lesz csak, mint felette
az szép messzeség, lehetne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.