Hát nem lettünk költők. Félelem, ha van,
nem mi kötjük meg atomjaiban.
Az a félelem megmaradt.
Nem gördülünk és nem csikorgunk és nem bújunk a kövek alatt.
És nélkülünk is, hiszed, ha nem,
sötét verem a sötét verem.
És el fognak hullni a virágok.
Iramlásban és irgalomban is iszonyúak az irányok.
Láttad már biztos a sarkon mikor
nem fordult be senki soha sehol.
Hidd el nekem, ez már így marad.
Nem állsz sorba nem verekszel és akkor is elmegy a had.
De mi pihenni jöttünk, nem temetni,
van némi kenyerünk, álmunk is szemetnyi.
Aludni volna hol, de nem lehet.
Elnyugvásunk is, megcsuklásunk is nagy szégyent emleget.
És nem kérdeznek, de már szinte néznek.
De ki tudja már, milyen a hangja a méznek.
Biztos már megírta valaki valahol.
Másként mint más egyszer máskor már meg se halhatol.
Hát inkább pusztuljon a világ,
csak legyen egy jó kis bankszámlaszád.
Tán emlékszel, tán rútul elfelejted.
De feküdj nyugodtan. Amint a szívedbe rejted.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.