Csendesen fagyiztunk; esett az eső,
s a sarkokban valahogy megrekedt.
Tétován szemerkélt földre le az idő,
azután valahogy este lett.
Behúzódtunk, mint madarak a szürke,
mindenütt bujkáló szigorú estbe.
Maradtunk csendesen, a csendre leülve,
akárha volnánk csak világra festve.
Szikrát hányt néha le mireánk a lámpa.
Lobot vetett olykor, éreztük, mindenünk.
És messziről, mintha csak halk zene szállna,
lehunytuk egymásra rácsukott, szép szemünk.
Csór, 2020-05-21
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.