Evett egy kevéske gyíkhúst, a vagdaltnak
törékeny szélét, a remegőt, eltette;
kicsikét merengett, vajon a meghaltak
utolsó óráit volt-e, ki éltette.
Szétszórta soványka lábán a koszt.
Nézte, a napvilág, talán ma oszt
kevéske meleget ebben a fényben.
Ücsörgött kicsikét, s ebben a reményben
tűnődött, valaha, hogy ami volt,
hogyhogy nincs mostan már, csak ez a minden.
S bőre alatt a megannyi holt
sikoltott daloló ereinken.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.