Hogy ébred a hajnal,
lecsorog,
kósza madárdal,
mocorog,
éled a fűben
a fürge színűben
sok kicsi élő
semmirekellő
cseppnyi dolog.
Huppan a fűre a harmat,
dobban az égre, ne halljad,
csukd be a szíved a hangra a színre,
ülj fel az útra az égre a sínre,
lásd hova ér el a tiktak
éve a gondolatoknak,
hogy dübög érvet az élet,
hogy veszi régnek a véget.
hogy dobog róla, de mennyire,
őrá csak, másra se, senkire,
hogy jön-e, jőni fog. Jössz-e.
Hogy fut a semmivel össze.
Mint az a harmat, ha felnő,
s lesz csupa ostoba felhő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.