Élsz ahogy, mint a kis tócsában ülnek
mind, akik felette elrepülnek,
oda se pillantok, tudom, hogy benne
marad a röptüknek íve is lengve,
és amint hát látom, hogy pillantásod
röppen és vágyom, hogy lenne bár máshogy,
ne lenne ennyire semmise bármi:
tudom, hogy hogyan kell reggelre várni
éjszaka hosszat és félni a reggelt,
s tudom, hogy amikor végülis megtelt
fenn egem fénnyel, sötét lesz idelenn
újra, mert nem leszel sohasem énvelem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.