(Alba)
Szaladt ki reggel a nap le a térre, hideg
levegőt fújt ide, ki tudja, hogy minek.
Én azért sokáig néztem a szemébe;
éreztem én vagyok abban és az égre,
mintha a nap lennék, vetettem ki lángot.
Csak én találtam ki akkor a világot,
semmi se lett volna, nem lennék lényege.
S mosolygott le reám világod szép szeme.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.