Most, hogy ily távoli kései órán
állok e rettentő magamra folyván
és elkerül messzire mind az a szent öröm
akár a festék ha csorran a vascsövön
apám ha dörgölné kezével oly nagyok
azok mint kicsinek érzem hogy most vagyok
de aztán sehova
messzire elláttam mellette, nélküle;
elmondta akkor, hogy én hülye,
meg nyilván sok ezernyi apányi akármi.
Réten is lehet sok virágot találni,
apát is, anyát is, van ott gaz rengeteg.
És felnő a puszta csend, nem remeg.
Nézed, mit végeztél. Szép fiad
figyeli, a kezed, mint halad
kötél kötésével, fogja bog
bogodat hurokba, aztán hogy két karod
dobja át köteled szépen a gerendán.
Átsüt az őszi nap közben a verandán,
besüt az ablakon törött nap a házba.
Csodálatos, ahogy magára
hagyva is micsoda szép ez a kis terasz.
Bizonyára majd sok tavasz,
sok ősz és tél jön a hegyre fel.
És lesz majd, hogy meleget nem lehel
az a sok pihegő kicsi csend, ami kell.
De elnyugszik majd a szél, mint ősszel a falombok,
vagy amíg végre meghalnak a bolondok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.