Gondolok már reád, mint ahogy ha titkon
veszlek most én elő, nagy néha, ha itthon
kibontom a sötét folyosón a képed.
Magamban nézem, hogy mi szép lett.
De nem hiszem már el az egészet,
és amint hogy megesz az enyészet,
hidd el, már nem becéz engemet
senki, és ez a csend eltemet.
Szél támad, szomorú, őszi szél.
Elbújik előle a sétány, és a tér
kitárul mint a fény, örökre.
Madárraj csapong el fölötte.
Eszembe, hogyha jutsz, hirtelen,
lecseng, mint ez a csend idebenn.
Ez a múlt. Elmúltunk, mi drága,
nem leszünk világnak világa.
De sohasem szűnök meg hinni, hogy szeretnék
szeretni téged, ha lehet még.
Akár e szélben a fű szála szívembe
inogná, lobogná, susogva, mi lenne.
Székesfehérvár, 2019-10-24
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.