Túl a sok távoli, kék egen,
egészen, egészen hidegen,
felkelt a Nap most és nem mozog.
Körötte ijedten fut, forog
minden kis picike semmiség.
S néz ahogy nem nézett senki még.
S ekkor, mint akármi ha volna,
vagy mintha valami leszólna
valahonnan vagy valahol:
előbukkan és lehajol
az az ég az a fény az a hang.
Megkondul lassan, mint a harang
nyelve a jéghideg éjszakán.
Elképedsz, lehet hogy élsz talán,
lehet, hogy más él csak, és ami
hang és a fejedben hallani,
semmi csak visszhang és meglehet,
nem adtak semmit, csak életet.
Ajándék ez az est, csak neked.
Feladod lassan, és megreked.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.