Egyedül vannak ám ők is csak, hidd el.
S bár nem játszanak a szemeiddel
tétova képeik, látszanak.
Lebuknak folyton az ég alá, mint a nap,
s felkelnek reggel a sötéttel.
S hiába mondod el elégszer:
ha bármi, hát éppen a semmi a tévedés.
Elfelejt végtére mindent, még téged és
engem is elfelejt egyszercsak örökre.
De hidd el, maradnak fölötte
csillogó, keringő, suhogó árnyak.
Mindegyre csak terád, csak reám várnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.