Mint a hinta ki egykoron alattam
szállott mint körbe zárt magány, a szűk világ:
láthatom, azóta mi mindent haladtam,
hogy repült perc el és évek is, valahány.
S mint égett tűz is vagy mint volt ma az égnek
tűzpiros fonata hajadra folyva el:
semmit se érsz el és semmivel
nem lettél közelebb semmilyen elégnek.
Hiába fordulsz el, akár az alkonyat.
És akár az alma sír, fa alatt megrohadt,
látom, mint hullik el éveidnek árja.
Téged a voltba pont magába bezárva,
időbe temetve, ne hulljon messzire.
Lennél bár fényesebb, mint ez a csillanás.
Lennél csak mintha csak akarnál lenni más.
Az, aki gondolná gondolni lesz mire.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.