Ez úgy lesz, hogy szembejössz egyszer,
s mivel semmit sem változol, nem is öregszel,
nem is ismersz meg, ahogy baktatok.
Pont olyan régen, ahogyan hagytatok.
S míg a botomra súlyomat ráhagyom,
mosolyogva tereád éppen olyan nagyon,
amint ha nevetnék, ha volnék fiatal:
néznéd csak, hogy ez a vén hülye mit akar,
menni se bír talán, de azért vigyorog.
S harsannak akkor az égből mint sikolyok
angyalok azon az aranyló harsonán.
De nem hallom én azt már, nem hallom, nem biz ám.
Hullnék le lassan mint ősszel az őszi est.
S lökném el magam a földtől, de nem ereszt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.