(minden jardon jártam már)
Füvek se magvak csak szemetek ezek,
szélfújta csend ami őbennük izeg,
mint piciny féregnek bőrödön a lába,
sanda tünde világ szemük a világba,
csillog mint éjszaka odakünn a bogár.
Neszük a sötétben összejár
fát füvet lest vet rá közben az éjszaka.
Meglesi, ahogyan alszok a
rettentő mélyén a szívének.
Fekete tiktakok terükbe kimérnek
már csak puszta pucér falak ha maradtak.
Ketyeg az elmúlás végein a tiktak.
Figyeled, esetleg lehet, hogy megérted.
Hámlik le róla mint vakolatnyi réteg
újabb kör, futsz vele tétova bolondja
nem te jössz, nem te vagy legbenne kibontva.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.