Van egy pont, mikor a gyerekek
eljátszva, tervezve, komolyan
mindent, vizsgálva apróra, mi lehet
tervüknek gátja, s hát így mint olyan
végülis halála hibátlan tervüknek:
egymásnak ilyenkor sutttogva felelnek,
nem adják egykönnyen másnak a titkukat.
Olyan ez, mint mikor látogat
beteget ember, és zavartan
topog, hogy csak látni akartam
hogy vagy, de látom, már alakulsz,
de mért suttogsz, jaj hát csak
nehogy véletlenül valamit kirántsak
belőled, nehogy hogy, hisz érted,
ebből még nehogy hogy valahogy baj legyen.
...és amikor végülis emezt is megélted,
megérted akkor, hogy mért ilyen
komoly a kisgyerek, amikor eljátszik.
Tudja, hogy messzire ellátszik,
mint körötte kimondott szó kevert levegő.
S bár nem tudja, ki hibás, tudja, hogy lehet ő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.