Maradunk, végül is, miér' ne,
egyezer valamennyi éve,
egyezer valahány okokból,
együtt a sok itt maradottból,
kivéve, akik már nincsenek,
megvárjuk, búcsút hogy intsenek,
akár az évek és egyszerre beteljen
sorsunk és tovább már ne kelljen
menni fel dombra a földúton,
mögöttünk süt a nap, mintha gyom
nőne a tűzforró a homokra,
vakít és vág mint a borotva,
kábultan néz fel rá rétről a pipacs.
Beszív a forróság akár a szivacs.
Megsegít biztos majd a világ.
Odakint, idebent, ami rád
letekint és amire tekintesz.
Magyar vagy. Voltál. És megint lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.