Lehet, hogy teneked adnék
valahány dolgot, mi nekem van.
De mivel tudom, hogy egyszer majd meghaltam,
megtartom addig, mi maradt még.
Nézzük a tájat. Amott egy domb van.
Ősz van most rajta, lombokra fontan.
Sokféle színek meg árnyak is.
Meglehet akár, találnak is
alatta valamit gyerekek.
Nem adom nekik, mert nem lehet.
Messzebb az ég van. Kék, mint a félelem.
Még messzebb úgy múlik, akár az életem.
Sokáig fontos és valahogy fény nekem,
s egyszercsak fekete, sötét és végtelen.
Hidd el, ha lehetne, odaadnám.
Amúgy sem az enyém, valahogy maradt rám.
Kaptam vagy adták vagy valahogy csak van.
Akár a múlt idő jele a ragban.
Amim van, énvelem múlik el.
Akármit akarok, egyszer majd halni kell.
És akkor már hiába akarnám adni
neked mi nekem van: el fog az rohadni.
Perc olyan nincsen, hogy eszembe ne jutna.
Szaladok magamban sehova se futva.
Szüntelen próbálok gondolni bármire.
S nem jutok. Mindig csak, mindig a semmire.
Székesfehérvár, 2018-11-01
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.