Ott hagytam a polcon a könyvek tetején
valami végének rögtön az elején
petőfi híd előtt azon a rámpán
boráros tér fölött tereád várván
vagy talán akkor ott az emke mellett
elmenő időben vagy a sok eltett
későbbre meghagyott sorsban
elhanyagolva vagy elhanyagoltan
ahogyan rajtam a szemeid nevetnek
annak a lényegét, hiába szeretlek.
Tudom, hogy unod már. Hidd el, hogy ma ennek
annyira van már csak íve vagy ára,
mint utoljára majd nemsokára
meglátni még egyszer magamat tebenned.
S akárhányszor, de elégszer:
nem baj, hogy rám te nem emlékszel,
de ott legyen, akár mint folt egy nagy falon,
hogy ne tudd, hogy mi az, de tudd, hogy én nagyon,
és legyen mit belőlem megint elfeledned.
(Székesfehérvár, 2018-10-27)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.