...s mint elhullott mag, úgy fekszik a földön,
fejét is fúrja a jó meleg agyagba;
s a napfény, mint csillogó, elegáns öltöny
fut végig a testén a szabadba.
Szája kinyílva. Konokon hortyog.
Átlép most rajta a délután.
Ki tudja, mikor volt legutóbb boldog,
talán a legelső napnak a hajnalán.
Végigfut lassan a pupilla alatt
egy álom, vagy talán egy emlék.
Egy utolsó korty, ami megmaradt,
mit hagyott még benne a nemlét.
Nem fordul, marad csak fekve.
S akár a Föld is, magában megmarad.
S mintha a rács is épp annyira ezernyi lenne,
rácsukódik a pillanat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.