Vagyok, mint nagyok, ha elhagyok,
kalapot, kanalat, tálat,
vagyok mit hagyott az utálat,
tányérom szélén, egy otthagyott
csirkecsontot vagy elfagyott
lábujjakat a ropogó hóban;
s vagyok, mi lehetek, valóban,
önmagam árnya és fénye, ha szórja
jeges félelmében a lámpa a hóra:
az értelem éle, ha világít,
az életem értelme, azt amit állít,
s az életnek épp az a rettentő éle,
mit mesélek néktek, majd elfutok véle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.