Földtől úgy oldja magát el a csillag
mint élet a testben oszlik, amíg vagy.
S nem felel rá ez a semmise távol,
nem csak a minden, de épp úgy a bárhol.
Egyszerre lüktet a térben a semmi,
mert semminek éppolyan egyszerű lenni,
mint élni, a tömegben együvé terelve,
ahogyan akarta valaki szerelme.
És mivel hát rettegünk maradni egyedül,
mindenki valami más ponthoz menekül.
Így futok tefeléd, zegzug a térben,
mint szalad fénysugár éjsötét éjen.
Mint zuhan halálba az anyag és a tér,
mintahogy magába egyszer csak visszatér
az összes mozgás és az összes anyag,
és egyszerre mindegyik egy helyben marad,
és akkor csak bámulják egymást a csillagok
(látják, hogy vannak és tudják, hogy nem vagyok),
és ott lesz majd vége a végtelennek.
Hogy mozdulnának, de mégse mennek.
(2018. 05. 03)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.