Fütyüljétek el vidáman:
senki sem érkezik utánam
a napkelte mögött, az égen egy
vonallal vágja a végtelent
ketté most éppen a hajnal.
Csiripel sokezer kardal,
árnyaik egymásnak feszülnek.
A lombon a zizzenő levelek elülnek,
és hallgatnak fűben a percegő
csendek és torpan a zord idő,
világlik szépen a világra egyre.
Mint kikelet, repül a reggel a hegyre,
s lustán fordul az oldalára
a vetemény, mélyen a földbe zárva.
Utolsót ingnak a csillagok.
Korán van nagyon, de kinn vagyok.
Nézem a dolgom, hogy felébred.
Próbállak kicsit sem szeretni ma téged,
s próbálok maradni egyedül.
És íme hát, valahol legbelül
messze a tájban egy kósza csend
felébred, szaporán zúgni kezd,
és ahogy elhalad, mint néha az évek,
súlyosan, lassan, az egésznek
íve lesz, és ezen az íven
megnyugszik minden, mint valaha, régen,
mikor még nem voltál, és nem voltam én sem,
és elringtunk ebben a semmiségben,
és kettőnk között, mint kötél feszült
a szerelem, ami a világra szült,
és mostan, attól a távoli a világtól
belátom: hát vajon ki mástól
lehetnék ennél is távolabbra?
S legyünk is akárkik, akármik, akárhol:
helyettem, helyedre, vajon ki akadna?
(2018. 06. 08.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.