Már megint elköltöttem a tegnapról
megmaradt csekélyke létem egy napját és most attól
félek, hogy holnapra nem marad eléggé napom, hogy éljek;
látom, hogy húzzák az emberek, szegények
maguk után a múltat és látom,
hogy egyedül múlt van a világon,
és ami lesz, el lesz majd lopva.
Úgy fogok lassan már minden kis dologba,
hogy jól tudom, egyszercsak elillan.
Nem leljük máshol, csak magunkban.
Nem látják rajtunk a többiek.
Nem is akarják. Hát akkor meg minek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.