Pár éve már hogy töltöm a százat,
egyszer saját kezemmel felhúztam egy házat,
kenyerem most már van, borom is érik,
alamizsnát is tudok már adni, ha kérik.
Dióim fa alól van aki zsákba tesz,
mindig van annyi hogy lehet hogy hátha lesz.
Mandulám virágzik, barackom jól terem,
nem ijeszt lassan már más csak a végtelen.
Nincs okom panaszra. Néha már szeretnek.
Nem vagyok kegyetlen, talán csak eretnek.
Van úgy, hogy valaki akar már.
De nem vagyok az, akit akartál,
nem vagyok méltó vagy elég se.
Nem gondolom, hogy megérte
házat csinálni, szőlőket vágni
kenyeret keresni, bármire vágyni,
diót a fa alól zsákba bedobálni,
mindenki szeme láttára világba kiválni,
s hogy e nyomorult életben maradjak elégnek:
aprópénzt adjak a nyomorult a szegénynek.
S nem gondolom, hogy édes a mandula,
s nem hiszem, volna még sietnem bárhova.
Nem akarok már akarni eléggé.
Csak változzak, ha már kell, porrá, vagy az éggé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.