állnak az időben, az meg úgy telik,
és nem unják, nem várják estelig
felkél a langymeleg dombok között
a nap, és a felásott kertben a röghöz öt-,
hatodíziglen nem tapad moha;
a magyar nem beszél, nem eszik soha.
Evés közben sem tudja hogy eszik.
Várja, hogy végre majd felteszik
valami polcra hol befőtt vagy valami áll.
A magyar különb mint különb a valakinál
a valaki, akiről olvasott.
A magyar az ugar, amit a valaki ott hagyott.
A magyar a világba beárvult szegény.
A holnap, az okosan kieszelt lelemény.
Az útja a semmit nem tevésnek.
S mi megadatik csak kevésnek:
a magyar, ki egyszer volt, egyszer lett.
Akinek nevétől retteg a voldemort.
A népmesében a holnemvolt.
S a megállóban, a jövőre várva,
ott áll a bús magyar, didergő kis árva.
Szíve mint hóesés, a földre lehintve.
És ott áll csak felette, feléje tekintve.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.