És úgy gyűrődnek mint zsebben a papírok
az évek és már semmit sem akarok
tovább csak addig míg elég lesz;
remélem, azért még megértesz:
úgy fut el lassan az életem előtt
a világ, mint út mellé véletlen odanőtt
pitypang meg sáska meg bodza.
És én haladok magammal összefogva,
már nélküled nélkül is egyedül.
Szegődtél egykor a szebbik felemül,
de már észre se vennél, ha látnál.
Csak néznéd a különös képet, az arcom,
megvárnád, míg végül is elalszom,
és a következőnél leszállnál.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.