Senki se hibátlan;
én, aki annyira imádtam
élni, mára már jól tudom: hiába volt.
Ami csak tehette, kiáramolt
vissza az űrbe és oly süket
lett tőle az élet mint ahogy vesztüket
jelentő Tiszán a zsibongó virágok.
Nincsenek célok, csak fékek meg irányok,
mindenek által csak magamra hagyva.
Nincsen jó megoldás önmagamra.
Nincsen jó megoldás arra, hogy élek.
De emlékszem, ahogyan állok a temérdek
egymagam abban a repdeső hóban.
S a térben a béke. S hogy tudtam, hogy jól van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.