(eccerűvers)
gyerekkoromban
néha egybegyűjtöttem a dolgokat,
tücsköket, bogarat, foltokat,
kisautót, plüss macit, virágot,
tulajdonképpen a világot,
és mindet az ágyamba bújtattam
a takaró alá és volt abban
mindig egy kicsikét nagy remény,
hogy megvédem én őket, megvédem én.
Ma már öreg lettem és jól tudom,
hogy sohase semmise múlt azon,
hogy mit akartam vagy mit tettem.
Mindegy, hogy féltem vagy féltettem.
Teljesen másképp a nap se kelt volna
fel reggel és ottan ahol ma
semmi sincs, másképp se lenne.
Nem tehetsz kanyart a végtelenbe.
De nem akarom azt se, hogy veletek
ne legyen senki, ha szemetek
lezárul végleg vagy kitárul.
Én tudom, hogy sajnos a világ túl
messze van, hogy elérjelek,
és a szaporán lüktető fényjelek
csillagnak, pornak sem látszanak.
Lehet, csak szívünkkel játszanak
az örömök is és a bánatok.
De odaérek majd. Várjatok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.