Most, hogy már izmaim mentén az erek,
mint hullámzó völgyeik partján a hegyek,
redőkbe bújnak és eredőkbe,
vagy mint a sírok a temetőkbe,
belátom: nélküled csont és bőr vagyok.
Ahogy én érv vagyok, énrám te úgy vagy ok.
S ha kiszakítanám magamból,
akár egy végzetes karamból
a száguldásból a gépeket,
saját magam: nem lelnék mást, csak Tégedet.
Bonthatnám szanaszét sokáig:
az okot, és annak az okát is.
Épp ezért értsd meg a lényeget:
olyan, hogy nem vagy, az nem lehet.
Biztos, hogy kizárja valami.
Meg fogom találni, mon ami.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.