Tegnap az utolsó macskánk is megdöglött,
és a ház körül úgy hullnak a megrögzött
árnyak a földbe mint ha volna a napnak is éle.
Lehet, hogy gondolni kéne
a jövőre holnap, ha lesz idő.
De addig is, háthogyha visszajő
megint az élet, és nem hagy itt,
hanem hoz islert vagy krémest, egy kis fagyit,
és megsimogat, míg csendesen elnézi, hogy
folyik le trikómra a nyár, és míg a csoki fogy,
igen lassan én meg hogy növök.
Bár úgy volna, hogy végül majd megjövök.
Bár ne mentem volna el örökre.
Bár ne volnék mindig csak fölötte.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.