Hogy mi mennyi cikkan el és a messze
hogy feszül az égre hogy eressze
végre lehullni ide a szemeinkbe
hogy ne legyen annyira telehintve
a végtelen idő sok pillanattal;
kezdhetnél végre már magaddal
valamit ne legyél ennyire észrevétlen.
Hogy meghúzodsz némán a messzeségben.
Hogy nem látszol egészen közelről se.
Hogy hagyod, hogy tartalmát beléd töltse
a világ, s miközben magaddá szűröd,
csak tovább tágítod amúgy is tág űröd.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.