Mint vízben a mélye, aznap a hajnal,
tele ezüsttel, kékkel és arannyal,
s úgy dobban szívem egy semmiségre,
mint áhítat száll el a szentmisékre,
mint égen a porszem, ha lángra gyúl,
majd szédületében a földre hull;
egy percre mg úgy tűnik, jól leszek.
De éppenhogy csillant, már elveszett.
Szekszárd, 2015-03-05
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.