Mint pofonvert gyereknek, ha lendül a karja,
hogy képéről azonnal eltakarja
szégyenét mielőtt arcára ég:
nem gondolok jó szívvel magamra rég,
s ha eszembe is jutok, amint csak lehet,
dühösen kapok be másba, mint aki legyet
vagy parazsat kerget le kabátjáról.
Az, aki vagyok, mindegyre távol,
és ott is csak füstjével jelzi, hogy
lassan a tüzelő fájából kifogy,
és hogy már április vége és nincs tavasz.
De hát hiába lendíti kis kamasz
szelét a május és hiába éget
a június pofonja végre, ha most épp ezt a véget,
amibe kerültem, nem hűti pára
le vigasszal, hogy szűnik nemsokára.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.