Nem tudtam én, hogy ez így megyen,
hogy otthagytunk mindent a nagy hegyen,
mert nem volt ott semmi, csak puszta kő,
meg szingularitás, meg téridő,
és nem volt értelme idáig
lehozni mindent, mert a másik
úton úgyis csak visszaviszik:
hogy többen halnak meg, mint ahányan elhiszik,
hgy meghalni végülis lehetséges.
És nem tudtam, hogy az ember erre képes.
Hogy gonosz legyen, hogy rossz legyen.
Nem tudtam én, hogy ez így megyen,
hogy elveszik attól is, akinek
semmije sincsen, csak a nagy hideg,
meg ami a hidegben belőle megmaradt:
azt a kis kevéske meleget körmei alatt.
S amint dühödten odúját kaparja,
könyörög érette, kanyarog alatta,
és felnéz a vacogó éjszakára.
Belátja lassan, hogy szabály a
nyomor és hogy szabályos benne
a halál, mert különben semmise lenne.
Hogy szerető anyja e bérkaszárnya.
És mintha mindenre lassanként béke szállna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.