a forrásig valahogy visszatértem
és elértem azt, ahol valaha mégsem
voltam, és nem leszek:
az elejére most ennek a végnek. S mint a termeszek
eszik meg lassan a kunyhót a réten,
ellepnek engem is végleg a a neszek.
Megvárhatnám persze azt is, míg nem leszek,
de el is tűnhetnék végülis egészen.
Már alig is érzem, ahogy e most konok,
de mégiscsak szívesebb, vak szívem él:
még fontosabb nekem a semminél.
De szívem szerint már nem olyan,
és csak int nekem éppen, hogy akkor most rohan,
de felhív majd, hahogyha odaér
az akárhova is - végtére megígér
akármit, csak ne kelljen lobogni,
hogy elmondja majd, amit mondani kell fogni,
hogy eldobogja akkor majd, mi a baj.
És ahogy ebben a füllesztő hidegben
próbálom követni nyomát az ijedten
guruló csendben, lassanként kitakar
a táj is, s amíg védtelen kapkodok,
nem veszem észre, hogy setéten megmoccan
valami mélyen benne a szavakban
a szívekben szemekben nyomokban,
nem veszem észre, hogy mire is jó ottan
épp az a valami, épp ami van,
mert eszetlen szanaszét szaladok,
mint parázs a rózsafa hamvaiban,
és így a leskelő semminek jól célt mutatok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.