Lenő már rólam mint köröm
lassan a bánat úgy, mintha öröm volna
és épp ezért nem kesergek a szélbe
meghajolva, akár a partmenti fák, és lepergek
az égről én is végre e leveleikre, törve
az ezernyi milliárd csillogásba.
Így vagyok én is csak belevásva
a világba, s ha sajdul is néha, már nem törik.
Csak szememen talán, mint kiskoromba,
mikor néztem én ki a nagy goromba
világba, ahogy az elhúz az ablakom
előtt, mint fák, meg mint bokrok meg állatok.
És jó is ez végül, hogy állhatok
benne a világban, hogy láthatom,
míg egészen, végképp szét nem töröm.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.