- Jelentem, itt vagyok éppen és üzenem,
- érik a kertben a türelem,
- inogva ágakon, ingadozva,
- messzire érve és visszahozva
- mind ama rég volt, szép időt.
- Most ülve a mában, e rég kinőtt
- tegnapba fúlva, hullva lágyan
- földre mint hullák a hullagyárban,
- szót se a halálra vesztegetve:
- torpan, s a világot megszeretve
- tűnik lenni e szűk meleg.
- Kibontanád, de nem mered.
- Így marad megérinthetetlen
- végül a tűzforró nyár a kertben,
- és lesz oly elveszett kincs az este,
- hogy senki se várta, se nem kereste.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.