Ki sem látni a hajnali
ködön, párán, s mind ami
látszik, olyan messze rég van,
mint a lélegzetem a buborékban,
ha kipukkant, elszállt, szerteszállt
Még ma is tudom, mi merre fájt,
hogy hol csúszott el a friss havon
fehéren minden, és még szép nagyon
az űr a téren, mikor fordultam sarkon,
s a semmiség, mikor kezembe' tartom
Ki sem látni, és ennyiben te
sem látsz engemet reggelente.
És mikor az üvegre, fémre felkarcolom
mosolygásomat az arcomon,
oly könnyen csusszan le lassan róla
minden, mintha épp hogy semmise volna
vagy nem is kellene lennie.
És az is hát, végülis semmise.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.