Rézsút, rettenve, tehetetlen,
leszoritva feküdve egyetlen
pontra oly nagyon figyelve, számban
vagy fejemben vagy a világban,
bennem,
s csak elnézve messze a szemközti tetőn az ereszek
közé eldobott hófogó vasak közé egészen pontosan középre;
én tudom, hogy nem leszek,
s hogy semmi sem rosszabb mint lenni.
De nem akarok erre már rímet. Annyi minden
szaladt most számba,
annyian állnak most felettem mögöttem
mellettem néznek hogy amikor rezdülök
fogjanak nyomjanak magamba tolva,
s mint tóban a nem soká kezdődő hullámok
íve majd szalad el ha kavicsot egyszer majd
beledob valaki valahol amikor arra jár:
várom, hogy mikor majd újra fáj,
csak kezememmel jelezzem, és ne rezzenjek,
ha nem lesz majd íve sem szép kezemnek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.