Nem vagyok
én se, és nem hagyok
mást mint a hangomon
izguló hullámmal rokon
szédülést, reszketést, elesést;
az, amit magamban megértek, elemészt
egészen és végül eképpen maradok magamra zárva,
mint bábjában földben a rögben a lárva,
és onnan ha tekintek kifelé, kifordul
világ és fényére mordul
látásom, és ővele
szűnök meg és bele
én halok, helyette
pusztulok, őbele temetve,
fejem mint ölbe a semmibe hajtva,
mintha lenne a semminek második partja,
mintha kezdődne bármi is önmagunk után;
emígyen baktatunk vakon, süketen, bután,
mígnem egy pillanat törékeny rögje
fejünkre koppint, és mi szökve
előle egyre jobban
szűkölünk valami sarokban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.