...tél lett hirtelen; az ágakba ijedten dermedtek a nedvek,
ha este jön, semmilyen fontosba se kezdek,
csak cirmolom magam a hóba kis hurokba
karcolódva mint jégből a virág az ablakomba fogva
csokorba, vagy mint a nap ragyog:
távolból, köd alól, csak gyalog.
Macskáim nem lelnek jég alatt
pockot se, vakondot, madarat,
s szép zölden csillan a hó alól,
ahova soha már nem hatol
semmi: a régi út. Mag bújik benne, meg sáskaraj,
és magában megmarad, mintha baj
sose érné, hisz, ami van, marad.
Nézem, hogy rázza a madarat
a tél, és még láthatom,
hogy hó meg nem maradhat ágakon,
hogy egyetlen kötegbe ér le a földre
a pihét a pihével pehelybe öltve
és minden a mindennel összeér;

ne legyél reszketeg mindenér',
ne szaladj messzebbre, mint a nap,
ne bánd, ha mindenért bántanak,
ne örülj, ne remélj, ne remegj,
mindenre minden jön, s mindre egy,
és nem változik, és úgy fakul,
hogy nem számít, úgy is csak meglapul
zsebeid mélyén vagy szívedben,

dermedten, hirtelen, ijedten.