Mindennek valahogy íze van, amint
elmegyek mellette, érzem édesen
száll fel a vérben az ereken,
nem csitul, nem bomol, nem higul;
érzem csak ámulva, álmatlanul,
hogy egyszerre illan el lüktető
életbe benne kényszerítve.
Fújtatok néha, mint felleg, ha horkan,
baktatva vállamon kinccsel a porban,
és átvillan rajtam az öntudat.
Én vagyok, magamban. Nem kutat
utánam seregnyi sürgető kis elme,
nem vagyok titokban senkise szerelme,
s mert a titok többé már nem titok:
mindenhol, mindenhogy láttatok.
Nem tudok semminek megfelelni,
és nem felelek meg senkinek.
Csendben vagyok, cseppben porszem,
s a tengerre már nem emlékszem.
Kicsapott habzó tajtékon a partra
mit eddig láttam, és még mit fogok.
És tartom is, addig is, fogamban tartva,
és folyton csak, folyton csak elmúlok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.