Te tudod, hogy az égtől leoldja a semmit
az este és a földre szomorún ráteríti;
elolvadnak a színek, pocsolyába gyűlnek a
hangok, reggelig mindegyre mélyebbre süpped;
szűkölve kucorognak a fények a résnyi
egekbe és ottan reszketve megbújnak benne
olyan messze, olyan rettentő messze
szaladhatnék, ha Téged keresni
kéne.
S mikor is végülis esetleg megtalállak,
mennyi az esélye, hogy pont Tereád leltem,
mennyire nem lehet, hogy lehetne éppen
Teveled lakni a világvégen?
Gyenge ujjaimmal Feléd kaparok mostan, mikor
cirpelnek a semmi kis valamik valahol.
Te tudod, én mennyire félek, s Te tudod
mikor ha nevem a fülembe súgod,
ott telik meg, ott telik ki végül,
kiárad, agyamig kotor el a hangod,
színez kis útakat, rezegtet áramot, ahogy
szeretsz Te engemet, ahogy Te tudsz, akárhogy
Ott vagyok, itt vagyok, merre is lennék.
Véletlen hagytak itt, magam is emlék
leszek, vagy tán csak ötlet vagy
tervecske arra hogy szeressek, üssek.
Hogy szeressenek, hogy üssenek.
Rosszabb vagyok, mint a legjobb kisgyerek.
Ha nem keresed is, megtalálod.
Ne is keresd, mert nem találod. Kicsinyke
csomóba fogtad Te magadban, kicsiny
kedveddel szaggatva, szakadva,
dédelgetve most minden porcikámat.
Apróság, de ne gondolj Te most másra,
ott vagyok mélyen a méhedbe vásva.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.