www.ultima.ratio

(B. P.-nek)

Hogy nincs Isten, azt jól tudom,
de hogy van, azt fel nem foghatom.

Lódulva, mint hogyha állna
felszökik a sötét napvilágra
a köd, benne ropogósra hűlve
gubbaszt a lendület elmerülve.
Nagy a csend. Szinte sütni lehet.
Megáll bennem lassan a hegymenet.

Majd elindul, egyszerre mindenfele
a szél, a por csak játszik vele.
Apróság, cseppnyi táj-szerű
bogár szaladgál, lágy derű
cirpel a lábain. Felette
hökkent a madár, mielőtt megette.

S tovább szárnyal a reggel, mielőtt még
továbbszárnyalna. Nagy a fennköltség,
a hó végén kifogynak az otthagyott
színek, amint a tavaszi nap ragyog.
És megáll a képekben saját testem képe,
és végre béke lesz, irtózatos béke.

Szinte látom, ahogyan mások másik
szeme világába futásom íze vásik.
Most kedvesen izgulhat minden holt atom,
mert minden részemben elgondolhatom,
vagy kitaláljam, most vajon minek
gyaloglok mások szemeinek?

Felkeltem, s most azonnal éberen várom
hogy részemet töltsem a világon,
és részeimben a számtalan dolgok
kitöltnek, amint moccanatlan forgok -
semmi sem lendül, de egy percre sem
maradok mozgástól mentesen.

A színüres reggelen végisöpörve
nézek a jéghideg égre, mint tükörbe,
és befonnak lassan a feszengő neszek:
nem voltam, és egyszer majd nem leszek.
Az esélye annak, hogy vagyok,
agyamtól milliárd fényévre ragyog.

S a madár, az a most jóllakott, elröppen,
a fűnek a szálai széléről elcsöppen
a fény. Valójában a madár létének esélye,
vagy bármelyik fűszál szálának a széle
mindig együtt inog és egy ütemre vész el,
és a földben sarjad ki újra az egésszel.

El van vetve, hát fel ne szántsad,
még ki se sarjadt, hát le ne hántsad,
de mondd meg nekem, vajon mi gátol,
hogy mért nem gurít a világ magától
egymás után két ugyanolyan képet -
mondd, miért is szeretlek én téged?