Egy kőfalon ültünk; a lábad
akár az ágakat, lóbáztad,
s néztünk le onnan a fákra.
Ugorjunk - mondtad, hogy hátha
elkap majd a sok ág tégedet.
Néztem csak inkább a kék eget,
s míg a madarak szanaszét, ijedten
szabdalták széjjel a kietlen
világot, egyszerre lezuhant
ölembe csivitjük, és én mintha hant
lennék, feküdtem odalent,
átölelve a végtelent.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.