Rögtön ott legelöl, aztán a pult
(leszármazásilag így alakult),
nézem, hogy mi hullik lefelé, tán a múlt,
amibe múlva el tétován révedek
felcsilingel a csend, valami szép egész
eltörött benne lenn, és most ha még lemész
mélyen a mélyére, teveled egerész
a halál; remélem, tévedek.
Tudod, én nem voltam mindig az ura
magamnak, de olyan soha
nem volt, hogy mint ruha
hullt volna le rám, hogy talán cselédje,
kapcája, kurvája legyek én bárkinek.
Nyavalyoghatnék is most, de már minek.
Figyelem, mint kúsznak a hideg
hónapok a nyakam köré, és ha végre
szorul a csomó a torkomban, levágom.
Egyedül vagyok e hatalmas világon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.