Nyár volt egykor, és mint mi, mintha
tekintenénk tegnapinkra,
látánk magunk, ott maradván,
múltnak árnya, s mint a márvány
csillan ifjan mind a mára.
Nem látsz engem, és sokára
lenne végre újra benne
az a perc a végtelenbe,
s volna súlya újra annak,
mint ahányan megfogannak
szerelembe esve mélyen,
szakadékon, meredélyen,
ringadozva égi kertek
ágán ingó sziklaszirtek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.