Hogy lássam, mit akar veled a pirkadat.
Megvessem végre a végtelen sarkadat.
Fordítsam magából ki a sok végtelent
arra, mit az jelent, amit az az jelent.
Miért vagy gonoszabb csodaszép magadnál.
Mi kéne, mi lenne, végre, ha feladnál,
magadból annyit, hogy lennél még gyönyörű.
Simogató kezű szelídség könyörű
vagy ahogy ellépdelsz, ahogyan te tudsz csak.
Utánad pillantás csak, amit hajítsak.
Semmi se, moccanás, lépés, csak izgalom,
egyedül az a szép, amire foghatom
áradó karomat, mindig csak utánad.
Szeretlek, imádlak, szeretlek, utállak.
Te tudod, dehogyis, de talán, mivégre
vannak a válaszok a hülye miértre
tudjam, hogy miért ne, mivégre, mi voltam.
Élve is érjek ma annnyit, mint ma holtan.
És az a sok dolgaim bennem megüljenek.
Mind ide gyűljenek, és ne gyűlöljenek.
Te tudod, valaha neked is csaholtam.
Akár a magára találó halál az akolban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.