Dehát minek is beszéljek
a nappalkák, akár az éjek
szerteszaladnak, napra nap:
várják, hogy valamit kapjanak.
S mikorra végre a napvilágra
kipörögnek, mindegyik hiába:
a legbelső világra nincsen ok.
Fogom hát azt, amit foghatok.
Egyetlen semmim a kevésben.
Állok egy egykorvolt hóesésben,
s békeként hull le rám hóvihar.
Szemben a szemed mint sziklafal.
S amíg próbálom végre hát megkeresni
benne, hogy valahogy sehogyse leesni
hogy lenne miképpen lehető:
hullik a drága hó, akár a temető
mellett a fákról a lombok.
Mondják, a levél majd újranő,
de szerintem gombaként nő mint a gondok.
Suttogva magukban, akár a bolondok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.